Personal Star 1. fejezet

Hát, itt is lenne az egyik ficem, amit írok. Ez még a Jrock/Kpop kategóriába tartozik, és ez is Boys Love témájú lesz, tehát az erre allergiásak AZONNAL hagyják el a szobát! ^-^

Personal Star

1.fejezet – Első pillantás

Újabb nap, újabb kliens. Nem véletlenül választottam ezt a munkát hivatásomnak. Szeretek új embereket megismerni, és fényképezni, így nem sokat gondolkodtam a fotós szakmán.

A modelljeim legtöbbje profi, tudják, mit kell tenniük, és, hogy én mit várok tőlük, de azzal is tisztában vannak, hogy a kemény munkáért cserébe tökéletes eredményt mutatok fel. Choi Minho precíz, nagy gonddal készített képei tettek híressé rengeteg – mára profi – modellt. Így most már mindenhova hívnak kattintgatni, és nagyon sokféle felkérést kapok. A menedzserem, Onew sorban kapja a leveleket. Nagyon elégedett vagyok magammal. És hiába a sok elkényeztetett sztárocska, azért mégiscsak azt csinálom, amit szeretek, és ez a fontos, nem?

- Jól van, Jessica, szép munka volt. Végeztünk is – pillantok fel a kamerám kijelzőjéről.

Jessicát már régóta ismerem, az első kuncsaftjaim egyike, és saját bevallása szerint nem bízná másra a portfóliója elkészítését, ugyanis egy amerikai ügynökség ajánlott neki munkát, és kértek róla új képeket.

- Köszönöm szépen, Minho. Akkor nem lesz gond, holnapra készen lesznek?

- Igen. Megcsinálom a retusálást, és délelőtt át is küldöm. Te pedig kiválogatod azokat, amiket ki szeretnél nyomtattatni.

- Hálám üldözni fog! – ölel át.

- Semmiség, remélem külföldön is sikered lesz.

Miután elköszönünk egymástól, és Jess elmegy, én gyorsan összepakolok, és indulnék haza, de Onew megállít.

- Figyelj csak, Minho, holnaputánra van valaki beírva?

- Tudtommal nincs, de te vagy a menedzser, te tartod számon az ilyeneket – nevetek, mire bólint.

- Jó, jó, én is így emlékeztem, csak gondoltam megkérdezem, mert akkor jönne egy fiatal srác.

- Egy fiatal srác?

- Igen, húsz éves. Pár éve fedezte fel az egyik énekeseket szponzoráló cég, és most csinálnának róla egy új fotósorozatot.

Szóval egy újabb énekes… Kár érte. Valószínűleg tök normális, kedves srác volt, de mostanra minden bizonnyal már elszállt magától, és egy narcisztikus, felfuvalkodott hólyag lett belőle. Nem ő lenne az első ilyen, de egy szót sem szólok, nem az én dolgom.

- Mikor jönne?

- Délelőtt. Délután interjúja lesz.

- Részemről rendben van – vonok vállat, mire Onew előveszi a telefonját, és pötyögni kezd.

A műteremből kilépve Kibum vár, a stylist.

- Onew neked is szólt a kis énekesről? – kérdezi, minden kertelés nélkül.

- Aha. Neked nem gond?

- Dehogy is. Mit tudunk róla?

- Gyakorlatilag semmit, csak azt, hogy húsz éves.

- Ajh, olyan fiatal? – szőke stylistom csalódott arca láttán nevetésben török ki.

- Hát, ez van. Lecsúsztál róla. Majd legközelebb – veregetem meg a vállát.

Sosem ítéltem el Kibumot azért, mert a fiúkat szereti, elvégre a munkám során nem egyszer tapasztaltam már, hogy a szépség nemtől abszolút független.

- Mára végeztünk? – kérdezi nyújtózkodva Kibum.

- Igen – pillantok az órára. – Már éppen itt az ideje, lassan fél tíz. Holnapután találkozunk, élvezd ki a vasárnapodat! – intek kedvenc stylistomnak, majd felkapom a kabátomat, és elindulok kifelé az épületből.

Hazaúton nem sok minden jár a fejemben, inkább az alvásra próbálok ráhangolódni. Ez viszonylag gyorsan sikerül. Amint hazaérek, gyorsan lezuhanyozom, és szinte közvetlenül azután, hogy befekszem az ágyamba, elalszom.

Másnap viszonylag sokáig alszom. Tíz órakor kecmergek ki a hálószobából, és kapcsolom be a gépemet. Gyorsan átretusálgatom Jessica képeit – szerencsére nincs sok dolgom velük –, és átküldöm neki.

Megnézem az e-maileimet, hátha jött új, bár nem várok senkitől. Ahogy sejtettem, csak Onew-tól érkezett egy, még hajnali negyed egykor, az is csak a fotózás részleteit taglalja. Egyszerű, kopottas háttér, antik hatású, vöröses bőrfotel, égősor… Mi a bánatot akarnak ezek? Semmi ésszerű koncepció, csak valami random hülyeség? Kíváncsi vagyok, Kibum mit kapott a ruhákkal kapcsolatban.

Hogy legyen valami ihletem, a neten próbálok keresni olyan képeket, amik hasonlítanak a fejemben megjelenő kompozíciókhoz. Leginkább bútorokat keresgélek. Hmm, ez a fotel például hasonlít ahhoz, amit még régebben egy vámpíros fotósorozathoz használtunk, bár az talán egy kicsit kopottabb… Nem baj, az tökéletes lesz. Igaz, fogalmam sincs, hogy ők hogy gondolták. Ha legalább ismerném az énekest… Megpróbálhatnám a vonásaihoz igazítani a terveimet.

- Eh, nem segítenek túl sokat…

Ebben a pillanatban megkordul a gyomrom. Hát persze, enni is kéne. Gyorsan rendelek valamit a kedvenc éttermemből, majd kikapcsolom a gépem, és inkább beülök a tévé elé, amíg megjön az ebédem.

Alig kell fél órát várnom, máris élvezhetem a finomságokat, ez van, ha az ember törzsvendégnek számít.

Ebéd után újból megpróbálom összeszedni a gondolataimat, lejegyzetelni őket, valamint lelkiekben felkészülök, hogy egy hisztis, primadonnát játszó, egoista srácot kell rávennem az együttműködésre.

Ezekkel a gondolatokkal merülök álomba.

~

Reggel az ébresztőmre kelek, mint minden munkanapon. Leállítom, majd kikecmergek az ágyból, lezuhanyozok, felöltözök, és megiszom a reggeli kávémat. Szokásos reggeli rutin. Amit viszont furcsállok, hogy, bár hétfő van, semmi nem sikerült eddig rosszul. Normális esetben már eltörtem volna három bögrét, elszakítottam volna valamit, bevertem volna a lábamat, és magamra borítottam volna a frissen főzött kávét. Középiskola óta ősi ellenségek vagyunk a hétfővel, pont ma adná meg magát?

Negyed óra múlva már – csodával határos módon – az autómban ülök, ami minden gond nélkül elindul, ráadásul még a szokásos reggeli dugókat is elkerülöm (pedig nyolc óra felé jár az idő).

- Na jó, ez már gyanús. Valami tuti balul fog ma elsülni.

A műterem előtt még utoljára ellenőrzöm, mindent bepakoltam-e. Miután látom, hogy semmi nem hiányzik, elindulok befelé, ahol már Kibum vár.

- Jó reggelt, Minho-hyung!

- Neked is. Meglepő módon, most jó is, nem csak reggel.

- Hétfő ellenére?

- Ja – bólintok. – De, ami késik, nem múlik.

- De bölcs vagy – nevet, majd visszafordul a cuccaihoz, és rendezgetni kezdi őket, én pedig bevonulok a műterembe, és elkezdem beállítgatni a fényképezőgépemet.

Pár perccel később Onew csatlakozik hozzám, miközben pár staffos srác a kellékeket rendezgeti.

- Megérkezett a kliens. Kibum most csinosítja, bár nem igazán van rá szüksége…

- Onew, mindenki szép, aki sztár – mondom flegmán. – A közönség csak a tökéletes emberekért rajong, ezek a cégek pedig azt a látszatot keltik, hogy a sztárjaik tökéletesek. Pedig te tudhatnád, hogy senki nem az.

- Majd kíváncsi leszek, mit mondasz, amikor meglátod őt.

Erre nem válaszolok, csak megvonom a vállam. Én igyekszem a személyiséget is figyelni a modellekben, az embert a maszk mögött. Ez szerencsére sokszor sikerül, így viszonylag könnyedén ki tudom ismerni az embereket. Apró gesztusok, beszédstílus, a többi emberrel szembeni viselkedés… Mind rengeteget elmond az adott emberről.

Alig fél óra múlva már minden készen áll a fotózásra. A berendezés kellemes hangulatúra sikerült, a mennyezetről égősorok lógnak lefelé, és a gépemet is beállítottam.

- Akár jöhet is – mondom az egyik segédnek, aki erre bólint, és szalad, hogy szóljon Kibumnak, hogy lassan fejezze be a szöszmötölést. Így is, úgy is retusálva lesz a kép, minek egy kiló smink?

Két perccel később nyílik az ajtó, és Onew nyomában megérkezik a…

- Minho, csukd be a szád, különben belerepül a légy – súgja Kibum, aki időközben valahogy mellem keveredett, de csak tompán hallom a szavait.

Te jó ég, ez a fiú a legszebb lény, aki valaha láttam. Csinos, fiatal arcát hosszú, világosbarna haj keretezi. Félénken mosolyogva takargatja magát, ugyanis Kibum csak egy fehér leggingset és egy sötét, átmenetes rövidnadrágot adott rá, trikót, vagy pólót nem.

Megbabonázva meredek a szépségre, alig fogom fel, hogy előttem áll, és a kezét nyújtja felém. Végre magamhoz térek, és meg tudok szólalni.

- Nagyon örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. A nevem Choi Minho.

- Én is örülök, már sokat hallottam magáról. Én Lee Taemin vagyok. Remélem, jól tudunk majd együtt dolgozni.

- Kérem, nyugodtan tegezzen – mondom zavartan, elvégre az eddigi munkatársaim mind tegeztek, mert vagy idősebbek, vagy velem egykorúak voltak – na, nem mintha öreg lennék. Vagy csak szimplán lenézőek voltak.

- Akkor viszont te is – mosolyodik el.

Uramisten, még soha nem láttam ilyen gyönyörű mélybarna szemeket. Pont olyan a színe, mint a csokoládénak. Talán kicsit sok ideig merültem bele Taemin szemeibe, mert a mellette álló, kábé velem egykorú férfi megköszörüli a torkát.

- Elnézést – mondom zavartan, majd neki is kezet nyújtok. – Choi Minho, nagyon örvendek.

- Én is örülök, Kim Jonghyun vagyok, Taemin menedzserének asszisztense. A menedzser úr rendkívül sajnálja, de nem tudott eljönni, de sok sikert kíván. Én magam már láttam pár munkáját, igazán remekül dolgozik.

Barátságos, nyílt tekintettel néz rám, még akkor is mosolygott, amikor a torkát köszörülte, mintha szórakoztatná, amit lát.

- Öhm, akkor kezdjük is el a fotózást – fordulok Taemin felé, aki bólint és az alsó ajkát beharapva belép a díszletek közé.